Néha azt veszem észre, hogy beleragadok saját tehetetlen életembe. Mikor már mindent rossznak és reménytelennek érzek, mikor már napjaim nagy részét csak az teszi ki, hogy eszem, cigizem és fekszem a kanapén, miközben egy másik életen gondolkodom. Na jó, a helyzet annyira nem súlyos, depressziósnak nem mondanám magam és azért kis zsákutcákat mindig keresek. Néha el-el járok ide-oda, egy kis bebaszás vagy egy séta, esetleg valami buli de ezek csak egérutak a kanapé elől, ahová mindig visszatérek és ahol mindig kikötök. Még talán sosem akartam semmit igazán. Kicsi lépéseket teszek az ügyben, hogy változzanak a dolgok körülöttem, hogy jobb legyen de igazán sosem állok neki mégis mindig megoldódik valahogy.
Nos, most itt tartok. Elég időt eltöltöttem azon a kanapén, hogy történjen valami, hogy felálljak és elinduljak. Csupán az a szörnyű az egészben, hogy nem írhatom azt, hogy ez a következőképp zajlott:
-mikor már úgy éreztem, hogy elég volt, mikor már azt éreztem, hogy totálisan elmerülök saját nyomoromban azt mondtam elég. Felállok és elindulok valamerre!
Helyette megint csak hagytam, hogy történjenek a dolgok, kivártam és meglett az eredménye. Nem feccölök sok energiát egy új életbe, talán mert valahol tudom - nincs sok értelme de mégis valami új küszöbén vagyok. Nem először.
Annyi minden le szeretnék írni és annyira nehéz. Folyton késztetést érzek magamban, hogy valahova lejegyezzem a gondolataimat nem is feltétlenül másnak inkább magamnak, hogy meglegyenek, hogy ne feledjem őket. Nehezebb, mint gondoltam. Mert ott vannak, megvannak a fejemben és folyton kószálnak, totális káoszban de ha arról van szó, hogy valami rendszerbe szedjem őket, hogy kiadjam magamból, akkor már bajban vagyok. Eddig talán rosszul álltam a dologhoz. Mindig úgy álltam neki, hogy leírom, hogy másnak érthető legyen. Így viszont nem megy. Leírom hát magamnak, abban az összevisszaságban, ahogy megélem.
Azt figyeltem meg, hogy az ember élete egy kör mentél halad. Illetve nem egy kör, hanem körök mentén. Igen, szeretek geometriai alakzatokban és egyenletekben gondolkodni az életről, még ha tök hülye is vagyok hozzájuk. Szóval van egy kör. Ezek az alap dolgok úgy, mint család, szülőhely a családi ház biztonsága. Ide mindig visszatérhetek és vissza is térek. Aztán valahogy mindig nekiindulok egy új élet reményébe, valami jobb reményében, mert ez már nem elég. Nem elég a kanapén fetrengeni, enni, inni , cigizni a gangon és el-el járni egérutakon, kiskapuk alatt átmenni de mindig visszatérni. Így hát továbbállok. Kicsit kilépek és elkezdek egy új kört leírni az alapkör mentén. Ebben az esetben ez jelent egy új munkát, egy új lakhelyet, egy új életritmust, új embereket magam körül. Szépen lassan haladok a már ismert ív körül de mégis újat írva. Ez éppen addig izgalmas is, még körbe nem érek. Aztán szépen lassan azt veszem észre, hogy az addig izgalmas, új dolgok kezdenek megszokottá az új életem részévé válni. Reggel ugyanabban a szobában ébredek, ugyanabba a boltba megyek be, ugyanazok az emberek szolgálnak ki. A buszon, mellyel nap mint nap járok az addig ismeretlen emberek ismerős idegenné válnak, megismerkedek az új szomszédokkal és a kukásautó is mindig pont akkor fog elhaladni a ház előtt. Szép lassan megszűnik új életem varázsa és szimplán hétköznappá válik. Mókuskerék effektus. Én pedig rádöbbenek, hogy még mindig én vagyok, nem változott semmi csupán egy másik kör mentén haladok de a gondolataim, a helyzetem, az életem tulajdonképpen ugyanaz. Hiába léptem ki, hiába kezdtem új körbe, hiszen annak is a végére értem.
Így vagyok én életem köreibe középpont, gondolataim, érzéseim pedig a sugár.
